Kevés olyan filmzene van, amely annyira összenőtt egy érzelemmel, mint a Goo Goo Dolls „Iris” című dala. Az 1998-ban megjelent szám eredetileg az Angyalok városa (City of Angels) című filmhez készült, mégis messze túlnőtt a mozin: azóta szerelmes lejátszási listák, sorozatjelenetek és fájdalmas szakítások állandó háttérdala lett. 

Goo Goo Dolls „Iris” című száma egyszerre romantikus és melankolikus, de éppen attól működik ennyire jól, hogy nem akar túl szép vagy túl tökéletes lenni. A dal középpontjában az a nagyon emberi vágy áll, hogy valaki igazán lásson minket, nem azt a szerepet, amit mutatunk, hanem azt, akik valójában vagyunk. 

A legendás sor:

"And I don't want the world to see me / 'Cause I don't think that they'd understand"

"És nem akarom, hogy a világ lásson engem / Mert nem hiszem, hogy megértenének"

nem egyszerűen szerelmes sor, inkább egy sebezhető vallomás. 

A dal főszereplője úgy érzi, hogy a világ félreértené őt, de egyetlen ember előtt mégis szeretne teljesen őszinte lenni. Ez az érzelmi kettősség tette az „Irist” többé egy egyszerű szerelmes dalnál. Nem csupán romantikus dal lett, hanem sokak számára az identitásról, a magányról és a kapcsolódásról szóló himnusszá vált. 

Az Angyalok városa nélkül nem biztos, hogy ekkora klasszikus lett volna 

A dalt az Angyalok városa kedvéért írta a zenekar. A filmben Nicolas Cage egy angyalt alakít, aki beleszeret egy halandó nőbe, akit Meg Ryan játszik. Az egész történet a vágyott közelségről és az elérhetetlenségről szól, pontosan ugyanarról az érzelmi állapotról, amit az „Iris” is megfogalmaz. A film ugyan vegyes kritikákat kapott, a dal viszont önálló életre kelt. Hónapokig uralta a rádiókat, Grammy-jelöléseket kapott, és máig a Goo Goo Dolls legismertebb száma maradt. 

A "síró" gitár titka

Amikor John Rzezniket felkérték a dal megírására, a zenész éppen súlyos írói blokkal küzdött. Talán ez a belső feszültség is kellett ahhoz, hogy megszülessen az a különleges, szinte fájdalmas hangzás, amit az első akkordnál felismerünk.

Kevesen tudják, de az Iris egy technikai furcsaságnak köszönheti az egyediségét: Rzeznik a gitárja szinte összes húrját D-hangra hangolta. Ez a szokatlan megoldás adja azt a zengő, melankolikus, mégis telt textúrát, ami miatt a dal akkor is úgy szól, mintha sírna, amikor épp nincsenek is benne vonósok.

Miért működik még mindig? 

Az „Iris” nem bonyolult filozófiai dal, és talán pont ez benne az erős. Nem akar nagy megfejtéseket adni a szerelemről. Inkább azt az érzést ragadja meg, amikor valaki mellett először érezzük azt, hogy nem kell megjátszanunk magunkat. Ezért tud ma is működni filmekben, sorozatokban vagy akár egyetlen jól elhelyezett jelenet alatt. Nem harsány, nem túl modern, nem akar trendi lenni, egyszerűen érzelmileg őszinte. És valószínűleg ezért van az is, hogy több mint húsz év után még mindig az első hangokból felismerhető.