Mindenütt van korrupció, és óriási méreteket ölt. Ez derül ki Az újságíró című hatrészes japán dráma sorozatból is. A sorozat vegyes megítélés alá került, hiszen az alaptéma nagyon jó, valóságos, de nagyon lassan szippantja be a nézőt a történet. A leírás alapján thrillert és drámát ígérnek, ennek ellenére vontatottan lassan haladunk a megoldás felé. Nem akciódús, hanem lélekölő thriller, a dráma kapja az igazi főszerepet. Ha már belekezdtünk, nem érdemes feladni három rész után, a végére kerek egésszé áll össze a történet.
Az alaptörténet szerint egy elhivatott újságíró kitartóan keresi az igazságot a kormányzati korrupciós botránnyal kapcsolatban. Ami elképesztően jó alapanyag, komolyabb thrillert lehetett volna belőle alkotni, pörgősebb vágásokkal, még rövidebb részekkel, sűrített történetvezetéssel, de inkább a drámai rész kapott kiemelt szerepet. Ami viszont egyáltalán nem baj, csak az alaptörténet alapján nem erre lehetett számítani. A thriller érzetet főleg a sorozat zenéje adja.
Anna Matsuda (Ryoko Yonekura) újságírónő, személyes érintettség miatt is követi Shinjiro Toyodát (Yusuke Santamaria), aki elnöki tanácsadóként a legnagyobb korrupciós ügyeket okozza, vagy legalábbis tudomása van róluk, mozgatja a háttérben a szálakat, próbálja elsimítani a botrányokat. A sorozat főgonoszaként érinthetetlennek tűnik, pedig a rendőrség már éppen el akarja kapni egy csalási ügy miatt, de az utolsó pillanatban felülről érkezik a parancs, leállni, békén hagyni Toyodát. Mindez nagyon rosszul érinti a kérlelhetetlen újságírónőt, mert ki szeretné deríteni az igazságot egy ügyben, és rács mögé záratni a férfit.
Nem marad oknyomozói munka nélkül, kitudódik egy újabb kormányzati korrupciós botrány, aminek a következményeként hivatalos dokumentációkat kell meghamisítania több köztisztviselőnek. És innentől megtörik az akció ígérete, innentől jön a sorozat fő szála, amiben a köztisztviselői lét nagy kérdéseit vesézik ki. Miért is akar valaki köztisztviselő lenni? A hivatásvágy, a tisztesség, a fogadalom a nép, az elesettek szolgálata, hogyan egyeztethető össze a hatalmasok érdekeivel? Lehet-e egy tisztességes ember korrupt? Ha belekeveredik, akkor azt hogyan tudja elviselni? Tulajdonképpen ezt két szálon keresztül is megfigyelhetjük.
Az egyik Kazuya Suzuki (Hidetaka Yoshioka) esete, akinek részt kell vennie az iratok meghamisításában. Az igazi köztisztviselő és a drámája, ahogy nem tudja feldolgozni azt, amire kérik. Mert köztisztviselőként a felettesei utasítására el kell végeznie a rá kirótt feladatokat, mondván, ez a japán nép érdeke. De tényleg a tisztességtelenség lenne a japán nép érdeke, amikor az csak a miniszterelnök hatalmának megőrzéséről szól?
A másik vonal Shinichi Murakami (Go Ayano), aki letért a tisztességes útról, de erősen él benne a bűntudat, hogy a tettei, mint titkár, mint segítő, kinek is tesznek jót, milyen kárt okoznak egyes személyekben, hogyan tehet tönkre akár egy egész családot is a korrupció? Jól látható majd Murakami esetében is, mennyire megviseli az embert a bűntudat, és a japán társadalomban a hierarchikus rend közötti őrlődés. Valamint az ő vonalán keresztül láthatjuk, milyen az, ha a hatalmi gépezetet nem csak a jóra használják, hanem a hatalom megtartása érdekében, a korrupciót, a bűnt segíteni.
Minden pillanatban érződik, hogy a hatalmon lévők mindenkit tudnak zsarolni, a döntéshozók, vagy a nagyobb cégek vezetői szinte mind foghatók valamivel, mondjuk magánéleti elhajlással, vagy ha egy magánéleti botránnyal nem, akkor esetleg pénzzel meggyőzhetők, vagy a családjuk fenyegetésével.
A történetben jól látszódik, hogyan működik egy korrupt rendszer. Milyen nehéz ellene egyénként fellépni, mert pókhálószerűen körülvesz, maffiamódszerekkel bénít, beleragaszt. Az együttműködést megszervezni alulról nagyon nehéz, szinte reménytelen, de találni még tisztességes köztisztviselőt akár az ügyészségen, de az újságok, az újságírók is végzik a dolgukat, ki így, ki úgy, akár óriási kockázatot vállalva. De jól látható, a gazdasági érdekek felülírhatják az igazság kiderítése utáni vágyat is.
A sorozat másik szála a fiatalok kérdése, Ryo és Mayumi történetén keresztül próbálnak képet adni a japán fiatalok nehézségeiről. Ryo, Kazuya Suzuki unokaöccse. Egy fiatal fiú, aki ugyan egyetemre jár, még sem érzi, mi lenne a számára a megfelelő életcél, mit dolgozna szívesen felnőttként. Jelenleg az iskola mellett újságkihordást vállal, de ő maga még nem olvasott újságot. A fiatalok már nem fognak papír alapú újságot olvasni, ott van esetleg az internet. De Mayumi (Shinobu Terajima), a szintén újságkihordást vállaló lány, megmutatja, miért érdemes még olvasni valódi újságot, mire érdemes odafigyelni. A rengeteg interneten terjengő álhír mellett, miért fontosak a valódi hírek, amik a mindennapjaikat érintik. Mert Ryo úgy gondolja, úgy sem szólhatnak bele a nagyok dolgaiba, és úgy sem érinti őket például a politika. Mikor a saját bőrén érzi meg, mit tud tenni a hatalom a családjával, akkor megérti, miért fontos foglalkozni a napi dolgokkal. Vagy Mayumi problémájával, amit a hirtelen kitörő koronavírusjárvány okoz. Hiszen a fiatalok szinte egész életükben addig azért küzdöttek, tanultak, hogy jó állást kapjanak, erre egyik pillanatról a másikra összeomlik a rendszer, nem kapnak állást, az állam nem segít rajtuk.
A mindennapokkal foglalkozik a sorozat. Nem csak úgy általában a korrupcióval, hanem az utóbbi évek fő témájával, a koronavírussal, még ha csak érintőlegesen is, valamint mindezeknek hátteret ad a készülődő nyári olimpia.
A sorozat a Netflixhez hűen nagyon szép képi világgal dolgozik. Egy érdekes társadalmat mutat be, azért minden nap nem találkozunk japán filmmel, vagy sorozattal. És természetesen nem szabad összemosni a mostanában nagyon divatossá váló dél-koreai sorozatokkal. Érezhető az óriási kulturális különbség.
A sorozat lassan építkezik, a feszültség eleinte inkább túljátszott, már-már európai szemmel parodisztikus színészi játékkal párosul. A történet leírása alapján feszültebb, akciódúsabb jeleneteket képzelhetnénk el, ehelyett inkább a párbeszédek, a belső válságok adják a drámát és a várva várt akciót.
Fejlődéstörténet, mert ugyan Matsuda halad előre az üggyel, mert kérlelhetetlen, nem befolyásolható, nem tudják eltéríteni a céljától. Viszont a történet végére Ryo teljesen felnő mellé, és megmutatja, miért akar valaki újságíróvá válni.
És tudatosul az érzés, mennyire szörnyű, amikor a vezetők, vagy azok, akiknek a legnagyobb lehetőségük lenne a népen segíteni, minden eszközük megvan a közjóért tenni, a saját boldogulásukat teszik előtérbe, egyre inkább letérve a tisztességes útról.
A történet természetesen kitalált, egyezőség, a valóságszerűség, természetesen a véletlen játéka.
Molnár Gábor
