George Clooney rendezésében és főszereplésével látható Az éjféli égbolt című film a Netflixen, amely Lily Brooks-Dalton azonos című könyvén alapul. Aki olvasta a könyvet, nagyjából tudja, mit várhat a filmtől: egy történet a magányról, a hivatástudat és a család kérdéséről. Mindezt olyan környezetben, amely elképesztően rideg, fokozza a magányt, és felerősíti a túlélés iránti vágyat, vagy éppen az elmúlásét.
A film története szerint 2049-ben járunk, amikor az ismert asztronómus Augustine Lofthouse egyedül marad hátra egy északi-sarki kutatóbázison, egy kislánnyal. Valószínűleg ők az egyetlen túlélői egy megmagyarázhatatlan földi katasztrófának, és valószínűleg már ők sem élhetnek sokáig, mert a kór közeledik, és amikor odaér hozzájuk, nem marad az ember számára egészséges levegő. De ezt csak gondolhatjuk a képekből, kimondva nincs semmi.
A férfi az egyetlen földi kapcsolata a Jupiter K-23 nevű holdjától visszatérő űrhajónak. Az Aether legénysége nem éri el a NASA irányító központját, Sully a kommunikációs tiszt ugyan megpróbál mindent, de nem sikerül kapcsolatot teremtenie a földi személyzettel. Így jönnek hazafelé a bizonytalanságba, amikor felcsendül Augustine hangja és elmondja azt, amit már sejtenek: nincs miért hazatérni. Ebben a helyzetben kell meghozniuk a nehéz döntést, így is visszatérnek a földre, ahol nagy valószínűséggel a biztos halál vár rájuk, vagy az űrben próbálnak új életet kezdeni.
Általában, ha egy film alapja egy könyv, akkor szeretem előbb elolvasni a könyvet, így volt ez most is, ezért nem ért meglepetésként, hogy az előzetesek ellenére, nem akciófilmet kapunk. Fontos szempont a számomra, hogy az olvasás közben szabad marad annyira a fantázia, hogy a leírtak ellenére is képes legyek a magam tapasztalatai alapján elképzelni a szereplőket, a környezetet, saját magam tudom feldolgozni a szavakat és a történéseket. Ha a filmet látom előbb, akkor ez a játékosság eltűnik, hiszen automatikusan a filmbeli képi világot látom magam előtt, és a színészek alkotta karakterek erősebben jelennek meg, mint amit magam alkottam meg.
A könyv ismeretével nézve egy filmet, viszont gyakran azt keresem, mi az, amivel eltér a filmbeli történet az eredetitől. Még akkor is így van ez, ha egyértelmű, hogy két különböző műfajról van szó, ami a könyvben működik, azt filmben gyakran nehéz megmutatni. Főleg akkor van nehéz dolga az alkotónak, ha ennyire inkább gondolati könyvről és nem egy pergős akciófilmről van szó.
Az éjféli égbolt próbálkozik eltérni a könyvtől, hogy kézzelfoghatóbbak legyenek a nézőnek a ki nem mondott gondolatok, kap egy kis vírusszerű, vagy inkább egy a föld megbolygatása miatti légköri kataklizmát. Nem tudjuk. A könyvben például nincs is erre utalás, egyszerűen egy nem részletezett katasztrófa után vagyunk, amit az északi sarki bázison Augustine él túl és a Jupiterről hazaérkező Aether legénysége.
A filmben végül megkapunk minden fontosabb jelenetet a könyvből, amiből egyértelműen érthető lesz a történet drámaisága a könyv ismerete nélkül is. Bár a kritikákat olvasva azt látni, hogy sokkal többet vártak a filmtől azok, akik csak az előzeteseket látták és nem olvasták a könyvet. De összességében még így is igazuk van, mert nem lett korszakalkotó a film.
Éreztem, hogy nagy vállalás ebből a történetből filmet faragni, és első nézés alapján nem is sikerült megugrani a lécet. A film képi világa túl steril. Sokkal modernebb és jobban felszerelt a kutatóbázis, mint amit a könyv alapján el lehetne képzelni. Annak ellenére, hogy látjuk az észak ordítóan fájdalmas és jegesen viharos időjárását, még sem sikerül zsigerileg átérezni. A filmbe beleírt plusz jelenetek inkább nem illenek a történet tisztaságába, egyszerűségébe, igazi akciómentességébe. Az űrhajó sokkal nagyobb, mint a könyvben, és természetesen sokkal modernebb és sterilebb, ezért talán látványosabb is, de éppen a klausztrofóbiás érzet szűnik meg ettől. Nem érezzük, vagy csak nehezen, azt a feszültséget, azt a magányosságot, amit a legénység a zsúfoltan egymás közeliség ellenére átél, és olyan szépen leír a könyv.
Az átírásnak köszönhetően a földi szál vége csak kapargatja a felszínt, és nem kapjuk meg azt a lezárást, mint amit a könyvben sikerül megoldania Lily Brooks-Daltonnak. Az űrhajós szál vége viszont új értelmet kap, egyszerre drámaibb, felemelőbb, reménykeltőbb.
De a történet fő szálát sikerül látványosan felépíteni és kibontani, talán jobban is, mint a könyvben. A filmet erre építették fel és talán ezért az egy csúcs-jelenetért érdemes megnézni Az éjféli égboltot: ahogy Clooney és Felicity Jones beszélgetnek, ahogy Augustine-nek összeáll a kép, az életének elszalasztott gyönyörű pillanatai értelmet nyernek. Feláll a karunkon a szőr, szívbe markoló, belekiabálnánk, elárulnánk, de így marad a magány, a tudat az egyik oldalon és a tiszta remény a másikon.
Ha pontozni kellene, akkor nehéz lenne 10-ből 5-6 pontnál többet adni a The Midnight Sky-ra. Ugyan vannak benne nagyszerű jelenetek, az egyik kedvenc, amikor Írisz, a kislány és Augustine a hátukon fekszenek, a csillagos eget bámulják, az ablakról visszatükröződik az arcuk. A végkifejlet tudatában ez egy különösen szép jelenet. Látjuk az űrhajóban, ki hogyan próbál önmaga maradni és nem elveszni abban a tudatban, hogy a Földön maradt szeretteik valószínűleg már nem élnek. És természetesen az előző bekezdésben említett párbeszéd és színészi játék emeli a pontokat. De a többi részben nehéz átérezni a történet mondanivalóját, drámáját a sok steril képnek, a legénység háttértörténetének, az egymás közötti kapcsolatok kibontásának hiányának köszönhetően. Így a legtöbb esemény csak egy enyhén unalmas és hosszas felvezetése a film fő jelenetének. A majdnem kétórás történetben összességében ezek kevésnek hatnak.
Molnár Gábor
